Áder János köztársasági elnök beszéde az Esterházy János tiszteletére rendezett megemlékezésen a felvidéki Alsóbodokon
Tisztelt Paulisz Úr! Tisztelt Karaffa Elnök Úr!
Hölgyeim és Uraim! Kedves Megemlékezők!
Csaknem öt esztendővel ezelőtt Budapesten a Gesztenyéskertben, szobrának felavatásakor méltathattam már Zoboralja szülöttének, Esterházy Jánosnak az érdemeit. Az elmúlt években ezt többen is megtették. Mi az, ami Esterházy Jánosról minden visszaemlékezőnek eszébe jut?
Emberi tisztesség.
Segítőkészség.
Szabadságszeretet.
De legfőképp hűség.
Hűség a magyarsághoz.
Hűség a szülőföldhöz.
Hűség a keresztény hithez.
De miként gondolunk a politikai fogoly, a GULAG-on raboskodó Esterházy Jánosra? A „hideg pokol” – ahogy ő fogalmazott – megváltoztatta-e személyiségét, kikezdte-e hitét?
A kérdésre a választ Hetényi Józseftől, az Esterházy Jánossal együtt szenvedő, nála 25 évvel fiatalabb rabtársától kapjuk meg.
„…A csont és bőrre lesoványodott Esterházy János olyan rossz állapotban került hozzánk, hogy három napig szinte önkívületben feküdt az ágyán, és egy szót sem tudott szólni.
Súlyos tbc-s betegként enni sem tudott, s az egyik felcser néhány deci kecsketejet szerzett számára, hogy éhen ne haljon.
Mint később megtudtam, legutoljára a sarkkörön túli Kolima láger fakitermelő helyén dolgozott, korábban pedig kőfejtő és bányászmunkát is végeztettek az erős fizikai munkához korábban nem szokott, legyöngült testű gróffal.
E helyeken súlyos, kétoldali tüdőbajt, a rossz táplálkozás miatt súlyos skorbutot, majd egy porcelángyárban még ólommérgezést is kapott.
A nehéz fizikai munka mellett a napi élelmiszer fejadagja 60 dkg kenyér volt, amit ünnepre még megtoldottak némi híg löttyel, és tbc esetén a lágerorvostól függően 2 dl tejjel.
Ez és más semmi.
S mint elmondta, ez az étkeztetés a gulagok világában még így is előkelőnek számított.
Korábban a moszkvai Ljubljanka börtönében, ahol tíz évre elítélték, szinte alig kapott enni.
Ennek az volt az oka, hogy a vizsgálati fogság miatt nem dolgozhatott…”
„… a sötét zárkákban tartották fogva, ahonnét egyenesen a kihallgató szobák reflektorfénnyel kínzó vallatóhelyiségeibe vitték.
Ez annyira megviselte a szemét, hogy egy ideig teljesen elveszítette a látását.
Csak tapogatózva, kinyújtott kézzel tudott közlekedni.
Mindemellett többször, fizikailag is súlyosan bántalmazták…”
„…János bácsi aztán, ahogy állapota lassan javulni kezdett – már hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ismét a maga lábára tudott állni –, lassan bevezetett engem a felvidéki magyarság szenvedéssel teli történelmébe.
Szinte lépésről lépésre magyarázta el nekem a kisebbségi magyarság Trianon utáni tragédiáját, a háború előtti tarthatatlan helyzetét, a háború alatti megpróbáltatásait, majd a mindezt messze meghaladó II. világháború utáni tragédiáját, amelyről akkor még maga is csak töredékes ismeretekkel rendelkezett.
Nem tudta például azt sem, hogy miközben mi halkan magyarul beszélgetünk egy sarkkörön túli szovjet fogolytáborban – ahol a koncepciós perekben elítélt politikai foglyokat szándékosan összekeverték a szovjet közbűntényes rabokkal, hogy az NKVD ezzel is sanyargassa a politikai elítélteket – őt odahaza, szülőföldjén már több mint egy éve halálra ítélték, és ha ez hóhérain múlott volna, már régen ki is végezték volna. (…)
Én azt hittem, amíg János bácsival nem találkoztam, hogy a velem történt igazságtalanság a legnagyobb a világon.
Mérhetetlen keserűség és reménytelenség volt bennem.
Nem is tudom, hogy végződött volna az életem, ha vele nem találkozom ott a „jéghideg pokolban”, ahogy ő nevezte sarkkörön túli kényszer-lakhelyünket.
Csak amikor az ő életsorsával megismerkedtem, akkor döbbentem rá, hogy az ő szenvedései, a vele történt igazságtalanság sokkal nagyobb az enyémnél, és mégis ő mindezt olyan szelíd békességgel viselte, amit én szinte felfoghatatlan dolognak tartottam akkor…”
„…panaszkodni nem hallottam… nem hallottam tőle azt sem, hogy ellenségeit, hóhérait elítélte vagy kárhoztatta volna.
Szavai és magatartása, egyszóval életpéldája egy teljesen új világot nyitott meg előttem.
Mintha új reményt kaptam volna az élethez, új hitet ahhoz, hogy ki kell bírnom a fogság minden szenvedéseit, hogy haza kerülhessek egyszer…”
„…János bácsitól én, a dunántúli árva fiú nemcsak történelmi leckét kaptam együttlétünk ideje alatt.
Leckét kaptam a magyarsággal való együttérzés és felelősségvállalás megindító példájából is.
Bár önmaga helyzetét mindig szűkebb családja, a felvidéki magyarság helyzetéhez mérte, féltő aggodalommal beszélt a „nagy magyar család” sorsáról, jövőjéről is.
Arról beszélt nekem, hogy bárhol vagyunk a világon, mindenütt ehhez a nagy családhoz tartozók vagyunk, ezért kell, hogy éljünk, dolgozzunk, és ha kell, akár szenvedjünk is…
Biztos voltam benne, hogy szenvedéseit is felajánlotta ezért a népért.
Az én szememben János bácsi, ott a szovjet gulagok poklaiban a magyarság szenvedő Krisztusává magasodott.
Rabtársai szemében az igazi, hűséges Krisztus-követés példájává magasztosult. (…).
Hiszem azt, hogy ha én már nem is, de akik e visszaemlékezést olvassák, a jövőben meg fogják érni a mártír országgyűlési képviselő, Esterházy János teljes rehabilitálását.
E rendkívüli adottságú mártír igaz embert én századunk legnagyobb magyarjának tartom.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni nagy és erős hitét, Istenbe vetett bizalmát, egyeneslelkűségét és hazafiságát…”
Esterházy Jánost „… a nehéz északi sarkköri körülmények közötti szenvedéseiben is igaz, nemes lelkű, keresztény magyarként, mások iránti szeretetből vezeklő szent emberként ismerhettem meg…”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Merítsünk erőt Esterházy János emberi tartásából!
Adjuk át hitét gyermekeinknek!
Minden esztendőben emlékezzünk meg róla!
És keresztényi türelemmel várjuk a pillanatot, amikor a történelem igazságot szolgáltat számára.
Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát – ahogy az írás fogalmaz –, de meg fog történni.