Esterházy János életével, szellemiségével, mártíromságával, valamikor a rendszerváltás környékén, baráti, politikai összejöveteleken ismerkedtem meg fiatal, közéleti emberként. Ott szereztem, e környezetben igaz barátokat, szellemi harcostársakat, akiket mind a mai napig barátaimként tisztelek és szeretek, s akikkel tisztességben megőszültünk, a munkában, küzdelemben.

Paulisz Boldizsát is ezek közé az emberek közé tartozott, és tartozik ma is. Én még nem tudtam elengedni, bármilyen hihetetlennek tűnik is ez. Még mindig várom, mikor fordul be a sarkon, hogy gyorsan elrendezzen, ezt,azt, majd rohan tovább mert új feladat várja. Sokat jártam ide Alsóbódokra barátjaként rendezvényekre, találkozókra. Az első épülete alatt, amit ide épített, akkoriban még lovak voltak az istállóban. Azután ahogyan teltek az évek, találkozásaink alkalmával mindig valami új épült, készült el. Láttuk hogyan szépül, rakódik egymására minden a szorgos keze alatt, mint valami kirakós mozaik játék lépésről lépésre, tégláról téglára, kőről kőre. Láttuk ahogy tudatosan építi ezt a kis jövőt, ezt a kis hazát itt a Zoboralján, Esterházy János szülőföldjén, csendesen, ahogyan élt, megtervezve iskolát, kollégiumot, szellemi központot. Gyakran beszélgettünk mi kell a közösségünknek, hogyan kellene jobban tenni, mit fejlődött a régió ahol élünk, milyen kihívásokal küzdünk, hogyan tudjuk segíteni egymást. Tanítottuk egymást és tanultunk a hibáinkból és a sikereinkből is. Aztán jó másfél évtizeddel ezelőtt lovagtársak is lettünk a Szent György lovagrendben,így még gyakrabban oszthattuk meg gondolatainkat. Sokszor megvicceltem, hogy neked könnyű lovagnak lenni, vannak lovaid. De mi lesz velünk? Neked meg kardod van, a szavad, többet ér az mint az igazi kard – válaszolta.

Itt voltam akkor is, amikor elkészült az első sziklák egymásra helyezésével a sziklasírnál. Nem mondta, de én tudtam mire készül. Amikor felfedtem, hamiskásan mosolygott. Te értesz valamit – mondta. A kisebbségi politikánkban harminc évig mondtuk, hogy mit, mikor, miért vagy miért nem lehet megtenni, mire nincs soha politikai akarat. Könyvtárnyi irodalomban leírva mondtuk, magyaráztuk, miért nem lehet ezt és azt megtenni, törvényekre vagy éppen törvénytelenségekre hivatkozva. De Boldizsár nem vett erről tudomást, vagy elfelejtettek szólni neki, Csak csendesen tervezett, dolgozott, téglát téglára rakva, követ a kőhöz, percet a perchez, míg el nem fogyott. Ő maga is, mint a kiszabott idő. De megcsinálta, fogát összeszorítva következetesen, nem fogadva el a politikai elutasításokat, a törvényi megalkuvásokat. Nem akart róla hallani sem, hogy nem lehet, s mivel nem szóltak neki, hogy nem lehet, hát megcselekedte a lehetetlent.

És most itt állunk, e sokak által hihetetlennek tartott tény előtt, Estreházy János boldoggá avatsának folyamatában, földi maradványainak közelében, ami elméletileg nem lehetne itt, a szülőföldjén. Boldizsár munkája elvégeztével sorsa és küldetése beteljesült. Mintha azért született volna, hogy mindezt bevégezze. Véletlen ez vajon hogy így történt ? Nem hinném. Vajon hogyan tudta volna ezt megcslekedni hit nélkül ? Hogyan tudta volna mindezt megtenni, ha nem érinti őt meg Esterházy János sorsa, példamutatása, hazaszeretete és mártíromsága ?

Sohasem gondolkodtam, gondolkodtunk el azon, hogy az ember aki a közösségét szolgálja és életét teszi fel erre, sorszerűen cselekszik-e. Honnan jön ez az indíttatás, késztetés a cselekvéshez ? Ki vezeti, ki támogatja lélekben ezt az utat ? Arról a vidékről ahová minket a jó Isten letett,a az ember nem készül messzire. Sem a Zoboraljáról, sem a Palócföldről. Aki megszereti ezeket a vidékeket, a szülőföldet, igazából nem is vágyódik sehová. Amikor évtizedekkel ezelőtt elindultunk ki-ki a maga útján, nem gondoltunk arra hogy sorsunk útjai nagyon szokszor találkoznak, metszik majd egymást. Sokszor kérdeztem magamtól itt körülnézve – ennek a helynek a szellemiségében megmártózva – vajon hogyan tudta volna megcselekedni mindezt Boldizsár, ha nincs mellette Isten, ha nem választja ki őt mindarra,amt itt véghez vitt.

2009-ben, amikor odahaza a Palócföldön Ipolynyéken elkezdtem Esterházy János mellszobrának és emlékhelyének tervezését egy olyan időszakban, amikor egy kifejezetten kisebbség ellenes koalíciós kormány volt hatalmon, szinte semmim nem volt hozzá, hogy meghvalósítsam. Mégsem féltem, vagy kételkedtem, De ahogyan telt az idő, fokozatosan csatlakoztak e gondolat mellé jó emberek, akiket megérintett ez a történet. De jöttek hamisak is, úgy ahogy illik. Ahogyan az az életben van. De a jó szándék győzött a kishitűség felett. Minden gond közepette a végén mindig úgy alakult, hogy jó lett. És azóta, a jó példát követve, barátaim Nagycsalomján, itt a Palócföldön, egy emlékoszlopot állítottak Esterházy János tiszteletére, és most, születésének 120. évfordulóján , újabb emlékhelyek létesülnek Szécsénykovácsiban. Kóváron, Lukanényén és Inámban. Ez utóbbi két községhez szoros kötelék fűzte Lénár Károly atyát, aki Esterházy cellatársa volt, mint üldözött keresztény pap. Véletlen lenne ez, hogy Károly atya sírjától alig húsz méterre, az inámi templom falára felkerülhet egykori rabtársa eméktáblája? Aligha. Isten remek szervező. Úgy forgatja a sors kerekét, hogy a keréknyomok egy idő után keresztezik egymást. Isten keresztútja ez, a szülőföldön. Csak meg kell látni. Mert az ember nemcsak a szemével lát, hanem az elméjével és a szívével is. Ezekkel, talán még jobban.

Csak akkot tudjuk hová érkezünk, ha tudjuk honnan indultunk. És deres fejjel most már úgy látom, mi Boldizsárral mindig tudtuk és éreztük honnan indultunk. Soha nem felejtettük ezt el, egyetlen lépésünk után sem. És soha nem készültünk arra sem, hogy úgy éljünk, úgy dolgozzunk, úgy szolgáljuk ezt a közösséget, hogy ez akár csak egy kicsit is megfeleljen annak az értékrendnek, amit Esterházy János életével, mártíromságával, sorsával, elénk tett. Nem volt ilyen szándékunk. De így, érett fejjel egy út végéhez közelítve elmondhatjuk, talán nem hoztunk szégyent az ő szellemiségére. Útjaink sokfélék. Sorsunk különböző. De egy a fontos. Legyen hitünk a jó mellett tanúságot tenni s hirdetni azt, mindnyájunk, és Isten dicsőségére. Szóljanak e hit mellett Ady Endre felejtehetetlen szavai „Az Úr érkezése“ című versében.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Facebook