„Istenbe lehet bízni, sőt csak benne lehet és érdemes bízni.”
Maklári István, az érdligeti Nagyboldogasszony templom plébánosának elmélkedése
a nagycsütörtöki evangéliumról (János 13, 1-15).
A mai ember azt hiszi, nem szorul rá az Istenre. Azt hiszi mindent tud, nincs szüksége senkire, az egész világ az övé, azt csinálhat vele, amit akar. Mennyire más az Isten hozzáállása. Máriát kéri, hogy világra jöhessen a szent fia. Jézus istállóban születik, s amikor felnő arról beszél, hogy az emberfiának nincs hová lehajtania fejét. Jézus életének legnagyobb eseménye a nagycsütörtök, amikor küldetését átadhatja a tanítványainak, amikor annak jelét hagyja számukra, hogy mindennap velünk marad az oltáriszentségben a világ végezetéig. Az ezt követő kereszthalál és a megváltás pedig annak a jele, hogy az Isten számára minden lehetséges. A halál életté, a gyűlölet szeretetté tud változni, csak kérnünk kell. Jézus nagycsütörtök este az ő testévé és vérévé átváltoztatott kenyérben kezünkbe adja önmagát és azt mondja: „Rád bízom magam, fogadj el, őrizz és adj tovább táplálékként a rászoruló embertársaidnak.
Isten úgy szereti népét, hogy teljesen kiszolgáltatja magát mindenkinek. Mert a szeretet a legnagyobb kiszolgáltatottság, amiből a megváltásunk, Krisztus áldozata fakadt. Tudom-e kitől kaptam ezt az áldozatot? Tudom-e az Oltáriszentséget, az ő legnagyobb ajándékát értékelni, úgy, ahogy ezt a szentek tették? Mert a szentek titka egyenlő az Oltáriszentség titkával.
Kalkuttai Szent Teréz anya egy interjúban arra a kérdésre, hogy honnét kapja az erőt ennek az óriási munkának az elvégzéséhez, egyszerű szavakkal ezt válaszolta: „A szentmise és az Oltáriszentség az én lelki táplálékom amely életbe tart. Enélkül semmit sem tudnék tenni. A szentmisén, az átváltoztatott kenyérben lévő Krisztust osztom szét a nyomornegyedekben és Őt látom minden szegényben.”
Egy lengyel jezsuita, Walter Ciszek atya, aki 15 évet töltött a gulag táboraiban, s ebből 5 évet magánzárkában (csak 1963-ban engedték őt ki az USA-ba, két szovjet kémért cserébe). Az Úr vezetett engem címmel megjelent könyvében leírja, hogy papként a rabtáborban döbbent rá az Eucharisztia súlyára, erejére. Hiszen megtapasztalta, hogy rabtársai az utolsó falat kenyerüket is felajánlották arra a célra, hogy ő papként titokban misézhessen és az Oltáriszentséget szétoszthassa a rabok között. Azt írja, a szentmiséért megérte vállalni a legnagyobb kockázatot és szenvedést is, mert az Oltáriszentség volt életben maradásuk és vigasztalásuk záloga. Ez adott a megalázott, megnyomorított raboknak lelki tartást, vigasztalást. Ez éltette őket, ezért volt érdemes élni, szenvedni és meghalni. Így érezte és hitte ezt Isten szolgája Esterházy János is, akiről reméljük, hogy minél előbb a boldogok közé fog kerülni. Egy pozsonyi börtönkórházból 1949-ben ezt írja levélben nővérének Lujzának:
„Legjobban attól féltem, hogy szent gyónás és szent áldozás nélkül kell meghalljak. És ezért Szent Terézkéhez és Kaszap Istvánhoz azért imádkoztam minden nap, hogy eszközöljék ki az Úr Jézusnál, hogy halálom előtt meggyónhassak és szent áldozáshoz járulhassak. De /…/ ha nem gyónhatnék és nem áldozhatnék halálom előtt, akkor eszközöljék ki, hogy utolsó pillanatomig öntudatomnál legyek, hogy az Ő segítségükkel utolsó percemig tudjak ájtatosan imádkozni és a bűneimet bánni, hogy üdvözülhessek…Ha nem térhetnék haza, eszközöljék ki kegyesen az Úr Jézus Krisztusnál, hogy olyan helyzetbe kerüljek, bárhol is legyen ez, hogy szent misére járhassak, és minél gyakrabban járulhassak szent áldozáshoz, hogy az Úr Jézus legirgalmasabb testének magamhoz vétele által megerősítve, a megszentelő kegyelem birtokában olyan mélyen vallásos, katolikus életet, élhessek, hogy az Úr Jézusé lehessek már életemben, hogy aztán az övé lehessek halálomban is. És ma édes Lulkóm, Pozsonyban vagyok kórházba, van itt egy kápolna, ahol minden nap van szentmise …
Hát, ha ez nem csodálatos és százszázalékos imameghallgatás, akkor semmi. Hát igazán nem lehet nem könnyezve megköszönni ennyi kegyemet és irgalmat.”
Mily csodálatos ez a lelki tartás, s a benne megnyilvánuló alázat, mely hit legfőbb bizonyítéka. A hit és az alázat épp az ellenkezője a gőgnek és a felszínes, csak a külsőségekre adó vallásosságnak. Ezért maradt köztünk Jézus, hogy többé senki se érezhesse magát egyedül, még az ilyen embertelen helyeken sem, mint amilyenek ezek a kegyetlen táborok voltak. Az ott szenvedő emberek, mint Esterházy János vagy a lengyel Ciszek szerzetes atya, be merik vallani, hogy életük legfőbb értelme és célja az Oltáriszentség. Nem restelnek tanúságot tenni arról, hogy ez táplálja és élteti őket. Egy darabka kenyér, amit az éjszakai misézés után, szinte apró morzsákra bontva osztanak szét, hogy minél többen részesülhessenek belőle. S Esterházy János, ott a börtönben, nemcsak magához veszi ezt a „morzsát”, hanem ő maga is viszi, osztja a rászorulóknak, ha miséző papok ezzel bízzák meg. S ahogy leírják, olyan volt mint egy járó szentségtartó. Gondoljuk el, tizenkét évnyi jogtalanul börtönbe zárt idő alatt (melyből 4 évet ő is a gulagban töltött) mennyit szenvedett Esterházy János igazságtalanul. S e szenvedés közepette Ő Istenbe kapaszkodott. Kis Szent Terézhez és Kaszap Istvánhoz fordul: Segítsetek. Ti már üdvözültetek, de mi összetartozunk, lelki értelemben egy család vagyunk. És mit kér az ő közbenjárásuk által Istentől? Börtönben szenvedő rabként szabadságot? Nem! Ártatlanként igazságszolgáltatást? Nem! Grófként jólétet a maga számára? Nem! Politikusként hatalmat? Dehogy! Azt, hogy szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járulhasson és halála órájáig imádkozni tudjon, hogy üdvözülhessen. Micsoda lelki tartás? Ezt nem lehet imitálni, nem lehet tanítani, mert ez vagy belülről jön, a Szentlélek vezetése által vagy nem. De őt a Szentlélek vezette, s ő engedelmesen alávette magát ennek a vezetésnek. Pedig már a halál szélén van. Súlyos betegen csont és bőr volt csak a teste, amnesztiakéréseit rendre elutasítják. De mindezzel Istenbe vetett mély hitét nem tudták megrendíteni.
S itt a börtönkórházban döbbent rá, hogy Isten vele van, meghallgatta őt és teljesítette kérését. Sőt annyira meghallgatta, hogy amikor elérkezett a halál pillanata, akkor egy vele együtt raboskodó görög katolikus püspök, Vasil Hopko látta el őt a szentségekkel útravalóként.
Testvérek, Istenbe lehet bízni, sőt csak benne lehet és érdemes bízni. Ő mindig meghallgat, csak alázattal kell kérnünk, ahogy ezt Isten szolgája Esterházy János is tette. Az ő teljes kiszolgáltatottsága is a szeretetből fakadt, hisz szeretetből vállalta a szenvedést és ajánlotta azt fel népéért vezeklésként.
Itt már eltűnik a formális vallásosság, megszűnnek a külsőségek. Helyükbe lép a hit és az alázat. Testvérek, a húsvéti szent ünnepek idején üresen maradt templomok, az üres Szent Péter tér, azt üzeni, hogy Istennek nem a látvány, nem a külsőségek kellenek. Istennek Te kellesz, a magad egész személyiségével, mint ahogy ő is teljes mértékben átadta magát nekünk a nagycsütörtöki, nagypénteki történésekben. De ahhoz, hogy át tudjuk adni neki életünket, bíznunk kell benne. Megbízni valakiben csak akkor lehet, ha megismerjük őt: Ki az aki hozzánk szól és mit akar tőlünk?
Vegyünk példát a fent említett testvéreink életéből, mely azt mutatja számunkra, hogy a lelki élet terén akkor juthatunk előre, ha mi is nyitottak vagyunk a kegyelemre és a Szent Lélek vezetésére.
Ez pedig az Oltáriszentség, azaz Krisztus testének és vérének mély hittel történő magunkhoz vétele által lehetséges. Ezért maradt köztünk Krisztus és ezért marad fenn az Oltáriszentség jele köztünk egészen a világ végezetéig. Amen!