Garai István

Esterházy János könyörgése

(a Sangradok Protok-i büntetőtáborban a Komi Köztársaság területén, 1949 januárjában)

Már több, mint három és fél éve élek büntető táborokban
itt északon, a komik földjén ártatlanul, megalázottan
Elviselem sorsom itt is, amit a fajgyűlölet rám mért.
Mosolygok, remény magvát hintem, életem ajánlom vert hazámért. .

Ó hány Dosztojevszkij-regényhős körülöttem! Nyelvük beszélem.
Fojtott sikoly már valamennyi, s itt tengődnek, sínylődnek vélem.
Őrölnek a napok, az évek – és történés, cselekmény: semmi.
Miféle dráma ez Uramisten? Önhitetés: szabadnak lenni?

Egy Kárpátok alatti sértett, dühödt-kis népnek elfogultja,
vészbíróként ítélt halálra, s lettem e birodalom foglya.
Bűnöm? – Hogy szórványban élt honfitársaim buzdítottam:
Álljanak helyt valahányan a ránk zúduló viharokban.

Tartsanak össze! Ne adják fel joguk a létre, nyelvre, szóra-
de mondjanak NEM-et a gyűlöletre, a mást elüldözni biztatóra.
A nemzeti mohóság ölyve rámcsapott, karma között vergődöm.
De sorstársam itt minden rab már, és testvérem lett minden őröm.

Uram! Életem felajánlom -fordulhat kocka- rosszban, jóban,
hogy éljen minden nép békén a Kárpát alatti nagy „kohóban”.
Példa legyen legalább sorsom, ha meg kell halnom börtönágyon –
és engesztelő áldozatként fogadd, Uram, vértanúságom!

1990. X. 7.

Baka Györgyi

A LÉLEK KERESZTÚTJÁN

Esterházy János emlékére

A félreállítottak, üldözöttek

szívdobogásának hangja volt

az övé: szelíden, kitartóan,

kifinomult érzékenységgel

küzdött a felvidéki magyar

kisebbség jogaiért.

Kitépték nemes, hűséges,

hittel teli élete harmóniájából,

a nyitrai várhegy fény-zöldjéből,

de szabadságtól megfosztva

sem hagyta el a rábízottakat.

Az igazság útját választottam.

Parancsolataidhoz ragaszkodom.

Szovjet börtönökben,

eltetvesedve, sebekkel tele,

gyötrések, zsarolások,

több éves munkatábor szilánkos

ideje alatt szervezete legyengült,

fűtetlen barakkokban, csupasz

deszkapriccsen feküdt magas

lázban, patkányok között,

csonttá és bőrré aszalódva.

A mélységből kiáltok hozzád,

Istenem, hallgass meg engem!

Türelemmel viselt fogságában

is sugárzott belőle a lelkierő,

mint jó apa, fiatal rabtársait

segítve, erősítve oszlatta szét

a rájuk szövődő félelem ködét.

Népéért való vezeklésként

némán hordozta keresztjét.

A Te üdvösségedben van az én lelkem,

és a Te igéidben remélek.

A koholt vádak alapján hozott,

ellenszavazat nélküli halálos ítélet

súlya alatt, miként a gyertya,

fénnyé égette magát a börtön

7832-es foglya. Népe hiába

fogadta szívütötten az ítéletet,

fellebbezésnek helye nem lehetett.

Nem vagyunk az éjszakáé,

sem a sötétségé.

Szabadíts meg minket, Uram!

Az életfogytiglanra változtatott

kegyelem” után újra börtönök,

magánzárkák jéghideg poklában

töretett meg a teste, sorsa mégis

a lélekszabadság csodája lett!

Hiába borították be széthasított,

kifordított arcú nappalok, ő

a tört lombok ezüstjében kápolnát

látott, feje fölfelé fordult, válla, nyaka

megfeszült, úgy vágyott egész lényével

a magasba törő kupola csúcsába,

a fénylobogású Szentlélek-madár

szárnycsapásainak sodrába!

Már semmi sem törhette

az anyagba, visszavonhatatlanul

átadta magát küldetésének,

szolgájaként a Világosságnak.

A mírovi börtön rettenetében

a foglyok kenyerük apró morzsáiból

Krisztus arcát formázták meg,

megváltást álmodva a kovászba.

Boldogok, akik háborúságot

szenvednek az Igazságért,

mert övék a mennyeknek országa.

1957. március 8-án meghalt az egyik

legártatlanabb vértanú, kereszthordozó.

Hamvait tömegsírba dobták, ahol

a határtalan csönd takarója alatt

rabtársai poraival összekeveredve,

sorsa örökre egybeforrt szlovák, lengyel,

cseh és magyar vértanú társaival.

Lelkük a szabadító szeretetbe szárnyalt.

Utolsó kívánsága, hogy megszentelt

földben nyugodjék, immár teljesült,

fölépült a lélek-kápolna, létéért

hálát zengve szólnak a harangok.

Isten otthont ad a hontalannak,

a foglyoknak visszaadja szabadságát.

Megjelent az Isten szolgája Esterházy János emlékkönyv III.

    „Esterházy – breviárium” – Kövesdi Károly recenziója

https://ma7.sk/kultura/esterhazy-breviarium

Nagy Ferenc

Esterházy János emlékére

Fáradtak vagyunk,
sejtjeinkben munkálkodik a halál is,
de az ige erejével
épüljӧn fel emlékedre katedrális.
Fényárban úszó tornyaiból
éltető Napként süssӧn ránk a lélek,
hordozva Isten tervének mását,
a teremtés virágbaborulását.
Mert lélek nélkül csak az anyagot formáljuk.
Ez az út Bábelhez vezet
és a tӧrmelék súlya alatt
nyӧghet időkig az emlékezet.
Rossz lett a világ, talán nem is hitted,
mikor népeink ügyét az Atya elé vitted
és vittél reményt nyirkos, hideg, sӧtét zugokba,
szeretetet a csillagokba.
Tested megtӧrték, de Krisztus békéjéből
táplálkozott lelked,
amikor felvetted roppant kereszted.
Mennyi szegény árva maradt
a csitári hegyek alatt, a Tátra alján,
Mátyusfӧldӧn, Csallókӧzben
s az egész Fӧldӧn ,
a Golgotán imádkoznak
kereszted tӧvében,
pedig értük szól az ének
katedrálisok belterében.
Uram, fogadd János testvérünket
szentjeid kӧrébe,
hogy imáinktól felvértezve
szórhassa szerteszét
a megbocsátás jussát,
s jӧvőt féltő üzenetét.

Facebook