Isten szolgája – gróf Esterházy János (Szentté válni nem könnyű)

Isten szolgája – gróf Esterházy János

Szentté válni nem könnyű

1901. 3. 14 – 1957. 3.8.

Jön az Isten,
Nincs több állomás
Hegytetőn a
Végső áldomás.
Elszakadtál
Megérkeztél végre
Kifüggesztik
Nevedet az égre.

Mélyen tisztelt Megjelentek!

Kedves Sorstársak! – ez utóbbi megnevezést a szó szoros értelmében fogalmaztam. Sorstársak vagyunk, mert hisszük és valljuk, hogy egymásra bízott minket a Gondviselés. Lehet, hogy ma nem mindenki ért velem, velünk egyet, de eljön az idő, amikor Adyval mondjuk:

IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen, Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem,
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok, és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen, Te vagy a Béke.

Szentté válni nem könnyű

Szentté válni nem könnyű feladat – mondta a Vatikáni Rádiónak adott egyik nyilatkozatában P. Szentmártoni Mihály S.J.. Az Egyház „igénybe veszi” jövendő szentjeit, nemcsak életük folyamán, amikor elvárja tőlük az erények hősies gyakorlását, hanem haláluk után is. Ekkor kell, hogy egy nekik tulajdonított közbenjárásra, csoda történjen. Természetes úton meg nem magyarázható módon, tartósan, olyan pozitív változás menjen végbe, pl. egy beteg ember életében, hogy azt ésszel nem lehet megokolni. Ezen kívül az is szükséges, hogy az illető jelölt állandó tiszteletnek örvendjen a hívők közösségben.

Az életszentség tehát nem egyfajta „magánügy”. Isten ajándéka az Egyháznak. Ezért bizonyos fokig történelmi jelenség is, amely koronként változik. Ma már nem annyira a hősies cselekedeteken van a hangsúly, hanem inkább az erényekben való erőteljes növekedésen. Ennél jelentősebb változások történtek a vértanúk esetében. A múltban inkább a fizikai kínzást vették figyelembe. Ma már ismerjük a pszichikai kínzások súlyosságát is. Ilyen az agymosás, vagy a személyiség különféle megtörése, amit a kommunista börtönökben előszeretettel gyakoroltak. Ennek lefolytatása jól megismerhető pl. Mindszenty bíboros vallomásaiból.

A Szentté Avatási Kongregációban általában minden egyes esetet 9 egymástól független teológus tanulmányoz, amit egy közös ülésen megvitatnak. Elemzéseiket írásban továbbítják a bíborosi testületnek, akik véleményt formálnak, de a végső döntést természetesen a Szentatya hozza meg. Vagyis ezt az eseményt hosszú út előz meg.

A szentté avatás

Egy szentté avatási ügy levezetése nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor sok munkát igénylő feladat.

Röviden összefoglalva a következőkről van szó:

1. Általános fogalmak: 1. Új és régi (történelmi ügyek) 2. Az ügyek tartalma: a) a vértanúk esetében; b) azon esetekben, amelyek az erények hősies gyakorlására vonatkoznak; 3. Az életszentség híre; 4. Az ügy két fázisa.

2. Az egyházmegyei fázis: 1. Az Actor feladata; 2. Az egyházmegyei posztulátor; 3. A hivatalos kérés; 4. A püspök által vezetett vizsgálat; 5. A teológus cenzorok és a szakértők kinevezése, azok feladata; 6. A Nihil Obstat kérése a Szentté Avatási Kongregációtól; 7. Kinek kell és ki lehet jelen az egyes szessziókon; 8. A tanúk és vallomásaik; 9. A kihallgatások befejezése.

3. A római fázis: 1. A római posztulátor; 2. A Relátorok kollégiuma; 3. Munkatársak; 4. A Pozíciók: a) a pozíciók szerkesztése; b) az információ; c) a vértanúságról szóló pozíció; d) a történelmi ügyek pozíciója és jóváhagyása; 5. A teológus konzultorok különleges kongresszusa; 6. A Dekrétum.

4. A csoda tudományos bizonyítása: 1. Az egyházmegyei vizsgálat; 2. A római vizsgálat.

5. A boldoggá avatástól a szentté avatásig.

Amint látjuk a szentté avatás egy olyan aktus, amelyben az Egyház legfelsőbb tanítóhivatala végleges és ünnepélyes formában kijelenti, hogy egy katolikus keresztény az örök boldogság dicsőségében van, közbenjár értünk az Úrnál, ezért őt az egész Egyház részéről nyilvános tiszteletben kell részesíteni.

A II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium c. dogmatikai konstitúcióban tárgyalt erről a témáról, jelesen az égi és a földi Egyház kapcsolatáról. Ebben az összefüggésben egy egész széles skálán – teológiai, lelki, lelkipásztori és liturgikus alapokon – fejtette ki a szentek tiszteletét, amely az Egyház egyik legősibb örökségéhez tartozik.

Amint az sok más esetben történt, a szentté avatás is lassú ütemben fejlődött ki, amíg elérte mai gyakorlatát. Itt csak a legfontosabb részeket említjük. A szentté avatás IX. Gergely pápa határozatával lett a pápáknak fönntartva (1234). Majd V. Szixtusz és VII. Orbán apostoli levelei szabályozták a boldoggá- és szentté avatást, később pedig XIV. Benedek. A múlt században az 1917-es Kódex (1992–2141 k.), majd XI. Piusz és VI. Pál (1969. március 19.) és a Szentté Avatási Kongregáció határozta (1969. május 8.). 1983-ban II. János Pál hozott újabb törvényhatározatokat, amelyek napjainkban is érvényesek, de újabb kiegészítéseket nyertek az illetékes szervektől.

Az új Törvénykönyv ezzel kapcsolatban csupán egyetlen kánonra (1403) hivatkozik:

1.§. Isten Szolgái kanonizációjának ügyeit külön pápai törvény szabályozza.

2.§. Ezenkívül, alkalmazni kell ezekre az ügyekre a jelen törvénykönyv előírásait, valahányszor a törvény az egyetemes jogra utal, vagy ha olyan szabályokról van szó, amelyek a dolog természeténél fogva ezekre az ügyekre is vonatkozik.”

Valójában tehát az új törvényhozás a szentté avatást egy egyedülálló rendelkezésnek tekinti, amelyben nem is perről, hanem inkább vizsgálatról beszélünk. A „bíró” megnevezés helyett a „püspöki delegátus” fogalma használatos.

Ami az eljárást illeti, két részre oszlik: az új és a régi ügyekre. Azokat az ügyeket nevezzük újaknak, amelyekben a szemtanúk megkérdezése még lehetséges, vagyis olyan személyeké, akik a szentté avatás jelöltjét (Isten szolgáját) ismerték.

A történelmi eseteknél ellenben a tanúk már nem léteznek. Tehát mindaz, ami az Isten Szolgájának életére, tevékenységére és életszentségére vonatkozik, egyedül csak történelmileg hiteles dokumentumokra támaszkodva lehet bizonyítani.

A történelmi ügyeknél van még egy csoport, amelyeknél emberemlékezet óta létezik egy ún. kultusz. Ezekben az esetekben be kell bizonyítani a kultusz létezését, amelyet történelmileg elismert dokumentumokból és Isten Szolgájának vértanúsága, vagy az erények hősies gyakorlása alapján lehet megállapítani. Ha ennek a ténynek eleget tesznek, el lehet nyerni a boldoggá avatást egy elismert csoda nélkül is, amelyet Isten Szolgájának tulajdonítanak, ami viszont szükséges minden más nem vértanú esetében.

Tartalmukra vonatkozóan tehát az ügyek a vértanúkra és az Isten Szolgáinak hősies erénygyakorlására vonatkoznak.

A vértanúk esetében be kell bizonyítani, hogy Isten Szolgája a hit elleni gyűlöletből lett megölve (Odium fidei) és az erőszakos halált szabadon, és természetfölötti meggyőződésből fogadta el. Az „Odium fidei” nem jelenti okvetlenül azt, hogy a gyilkos gyűlölte Istent, vagy az Egyházat, hanem azt, hogy Isten Szolgájától egy olyan tettet követelt, amelyet hitéből kifolyólag nem akart, pl. egy hittétel megtagadását, vagy egy erkölcstelen tettet a tisztaság, illetve az igazságosság ellen. Mivel a modern totalitárius rendszerek tudatosan nem akartak vértanúkat teremteni, ezért más okokat kerestek meggyilkolásukhoz. Ennek következtében a vértanúság bizonyítása nem könnyű, különösen akkor, amikor az érdekeltek részéről meg kell különböztetni a politikai és a vallási indítékokat.

Azon esetekben, amelyek az erények hősies gyakorlására vonatkoznak „az erények hősies gyakorlása” nem jelenti magától értetődően, hogy Isten Szolgája az erényeket egy állandó, nehéz körülmények között gyakorolta. Persze azt sem jelenti, hogy valami misztikus adományokat kapott vagy pedig, hogy életében valami természetfölötti jelenségek voltak tapasztalhatók. Az erények hősies gyakorlása egyszerűen azt jelenti, hogy egy személy hosszú ideig (diuturno tempore) engedte vezetni magát Isten Lelkétől. Mégpedig az élet különböző szakaszában, helyzetében (a családban) és viszonyában (szociális vonatkozás). Ez azt jelenti, hogy a személy mindenben a hit által vezettetve cselekedett. A szeretettől lelkesítve, fenntartva a reménységet, gyakorolta a sarkalatos erényeket. Ezért az ő életmódja példásnak tekinthető. „Hősiesnek”, azért mert állandó, kitartó, hűséges és derűs volt állapotbeli kötelességének a teljesítésében „a kegyetlen hétköznapok között” (XI. Piusz). Röviden, a jó keresztényeknek nevezett kortársakhoz viszonyítva, akik ugyanolyan állapotban és időben éltek, mint Isten Szolgája, de ő az erényeket úgy gyakorolta, hogy tudatosan kerülte a bocsánatos bűnöket is, és engedte magát irányítani és alakítani a teológiai értelemben vett szeretettől. Ebben az összefüggésben jellegzetes, II. János Pál, a két portugál gyermek Francesco Marto (1908–1919) és húgának Hiacintának (1910–1920) a hősies erénygyakorlásáról, 1989. május 13.-án aláírt dekrétuma.

Egy szentté avatási ügyet tehát nem lehet elindítani, ha nincs egy önkéntelen, tiszta, széles körben ismert életszentségi állapot. Ezt a hírt nem szabad összetéveszteni a kizárólagosan emberi képességekkel, a tudományos-kulturális, vagy jótékonysági hajlammal. Az igazi életszentség híre egy szorosan vallási értelemben felfogható magatartás, amely abból a mély meggyőződésből fakad a hívekben, hogy egy személy, példaadó keresztény élete miatt, már az égi hazában él és Istennél közbenjár értünk. Az életszentség ilyen híre többféleképpen valósulhat meg, de lényegében abban nyilvánul meg, hogy sok hívő, különböző gondjaiban segítségül hívja Isten Szolgájának, és Istentől meghallgatott kérésüket, neki tulajdonítják.

Mint említettük az eseménynek két fázisa van az egyházmegyei fázis, ahol összegyűjtik a szükséges iratokat és a római fázis, amelyben az anyagot rendszerezik és egy ún. „Positio”-ba összegezik, amelyet a Szentté Avatási Kongregációban az illetékesek megvitatnak. Az új törvényhozás – a kollegialitásra építve – az egész egyházmegyei fázist annak a megyéspüspöknek a hatáskörébe bízta, ahol az Isten Szolgája meghalt. Egyes esetekben más megoldást is kilátásba jöhet, a püspök illetve a Szentszék engedélyével. Meg kell azonban jegyezni, hogy a szentté avatást olyanok is beindíthatják, akik jogilag az egyházmegyés püspök szintjén állnak, pl. a tábori püspökök, de ún. személyi prelátusok nem.

Új ügyek esetében, az első jogi lépést a szentté avatás felé, csak az Isten Szolgája halála után eltelt öt év után lehet tenni. Ezt is csak akkor, ha megállapítható, hogy az életszentség híre idővel nem kisebbedett, hanem inkább megszilárdult és terjedt.

A szentté avatás elindítása az ún. actor (felperes) feladata, aki egyben anyagi téren is vállalja a felelősséget. Az actor lehet az egyházmegye, egy szerzetesi közösség, vagy az Egyház által elismert egyesület, de akár egy egyszerű hívő is.

Az actor a posztulátor segítségével tevékenykedik, akit egyházmegyei posztulátornak neveznek. Az egyházmegyei posztulátor lehet pap, nő vagy férfi szerzetes, sőt mindkét nemhez tartozó civil is. Azzal a feltétellel, hogy alapos teológiai, egyházjogi és történelmi ismeretekkel és tapasztalattal, valamint a főpásztor jóváhagyásával rendelkezik. A posztulátor feladata tehát, hogy elvégezze mindazt a szükséges előzetes vizsgálatot, ami Isten Szolgájának az életszentsége híréről ismeretes. Továbbá képviselje az ügyet az egyházi hatóságok előtt, előmozdítsa a hívek előtt Isten Szolgájának tiszteletét, és kezelje az ügyhöz tartozó anyagiakat.

A posztulátor az, aki voltaképp előterjeszti az illetékes püspöknek a kérelmet az életszentség kivizsgálására. A kérelemnek a következőket kell tartalmaznia. a) Egy elfogadható életrajzot, vagy egy időrendi táblázatot Isten Szolgája életéről, tevékenységéről, erényeiről, vértanúságáról, életszentsége híréről és az ügy lelkipásztori indítékáról. b) Tartalomjegyzéket Isten Szolgája minden kiadott írásáról. c) Az új eseteknél egy névsort azokról a megbízható és minősített tanúkról, akik vallomást tudnak tenni, és fel kell sorolni azokat a személyek is, akik közismerten az ügy ellen vannak.

Ha a püspök szándéka, hogy a kivizsgálást folytatja, kérdezze meg az illetékes Püspöki Kart az ügy időszerűségéről. A püspöknek célszerű, hogy legalább az egyházmegyéjének híveit informálja a posztulátor kéréséről, kérvén őket, hogy járuljanak hozzá ismereteik közlésével az ügy sikeréhez. Amennyiben az elkövetkezendőkben nehézségek merülnének fel, a posztulátort értesíteni kell, és meg kell adni neki a lehetőséget a nehézségek megoldására.

Következő lépés, hogy a püspöknek legalább két teológus-cenzort kell kineveznie, akik megvizsgálják Isten Szolgájának kiadott írásait, amelynek végén nyilatkoznak, hogy nem találtak semmi hit- és erkölccsel ellenkező megnyilatkozást bennük. Ha a cenzorok véleménye kedvező, a püspöknek ki kell nevezni néhány történelmi és levéltári szakértőt, akiknek az a feladata, hogy Isten Szolgájának a kiadatlan írásait is összegyűjtsék, és minden dokumentumot, amely valamilyen formában érintheti az ügyet. (Meg kell azonban jegyezni, hogy nem minden, amit egy Isten Szolgája írt, számít dokumentumnak, és nem minden dokumentum fontos a kanonizációhoz.) Amikor ezek befejezték feladatukat, a lényeges dolgokról átadnak a püspöknek egy írásos nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy: a) kutatásuk részletes volt; b) az összegyűjtött dokumentumok hitelesek és bizonyító erejűek. Ezekkel a nyilatkozatokkal átadják a püspöknek az összegyűjtött anyag listáját és véleményüket Isten Szolgájának a személyiségéről, amelyet írásaiból és az egyéb dokumentumokból megállapítottak.

Végezetül a püspök a Szentté Avatási Kongregációnak egy rövid ismertetést küld Isten Szolgája életéről és az ügy fontosságáról. Ez nem az ügy bevezetésére szolgál. Csupán arra, hogy az illetékesek meggyőződhessenek, vajon valamelyik római hivatalban nincsenek-e olyan dokumentumok, amelyek esetleg akadályozhatnák a boldoggá avatást. Miután a főpásztor Rómából megkapta a Nihil Obstatot, a püspök kezdeményezi a tanúk kihallgatását, amely a hatályos jogi előírások szerint történik. Csak ezek végeztével érkezik el az a pillanat, amikor a delegátus elrendeli, hogy az eredeti példány alapján a vallomásokat két példányban készítsék el, és miután összehasonlította, és a jegyző minden oldalra oda tette szignóját, lepecsételte a hivatali pecséttel, hogy ezáltal a tökéletes azonosságot és eredetiséget bizonyítsa, lehet az ügy egyházmegyei fázisát lezárni.

Abban az esetben, ha a kihallgatás alatt használt nyelv nem tartozik a Kongregáció által elismertek közé (latin, olasz, francia, angol, spanyol), a delegátus gondoskodik arról, hogy az egész aktát az említett nyelvek valamelyikére fordítsák le. Tanúskodik a fordítás hitelességéről és a dokumentumokkal együtt, eljuttatja Rómába. Az eredeti dokumentumokat lepecsételik, és az egyházmegye irattárában őrzik. Ezeket nem szabad kinyitni a Kongregáció kifejezett engedélye nélkül.

Csak ezek után következik az ügy Római fázisa, amelynek menete hasonlóképpen jogi normákkal van szabályozva.

Amint az köztudott főegyházmegyénkben egy 16 éves leány – Anka Kolesárová – ügye jöhetett számításba, aki Vysoká nad Uhom (a volt Nagykaposi járásban) 1944. november 22-én halt vértanúhalált. Fiatal életét egy orosz katona géppisztoly sorozata oltotta ki, miután ellenállt a tisztátalanságra való kényszernek. A boldoggá avatása 2018. szeptember 1-jén volt Kassán.

Említésre méltó egy másik eset is. Szülőfalum plébániájának krónikájában többek között a következő olvasható: „A minorita rend alig töltött egy-két esztendőt a frissen kapott rendházban, a 18 éves Iklódy István nemes ifjúban, aki a rend novíciusa volt, máris vértanúját sirathatta. Ez Rozvágyra sietett Lónyayékhoz, a Rend jótevőjéhez, a kigéresi erdőn keresztül, ahol atyafiak meglesték, és visszatértében elfogták. A katolikus hit megtagadására kényszeríttették, de midőn abban állandóan megmaradna, egy fához kötözték, a fején karddal keresztet vágtak, és torkát megmetszették. Az arra járók megtalálván, eltemették az árokban. A mártírhalált halt Iklódyt aztán Simándy, erdélyi püspök és leleszi prépost, a szent András kápolnában temette el. A gyilkosság 1639. november 6-án történt. A boldoggá avatási pere XIV. Kelemen pápa idejében, 1773-ban folyt, de a „diabolus rotae” ellentmondása miatt, nem lévén bizonyítható a vértanúság, nem történhetett meg.”

Ezt a történetet 1969-ben, mint szeminarista olvastam, s sajnáltam, hogy az ügy egykor abbamaradt. Ezért örültem, hogy jelenlegi plébánosunk Böőr Roland atya nagy buzgalommal ismét szorgalmazni kezdte az eset kivizsgálását. Úgy érzem, valahol a dolgok mélyén ezt az összefüggést is látnom kell, ha érsekfőpásztorom 2003-ban megerősítette a kassai ifjúsági központ kérelmét és én lettem Anna Kolesárová leányzó vértanúságát bizonyító eljárás első posztulátora.

„Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek” (1 Pét 4,12). Olvassuk szent Péter apostol első levelének 4. fejezetének 12. versében.

Vagyis minél inkább felül tudunk kerekedni önmagunkon, annál kevésbé kételkedünk a szenvedés fontosságban. Ugye, ha az orvos egy komplikált műtétet szükségesnek mond – bár nem szó nélkül – de általában el szoktuk fogadni, még akkor is, ha nem értjük, vagy kellően nem magyarázzák meg nekünk a műtét apró részleteit. Az embernek, mivel nemcsak teste, de lelke is van, ezért nemcsak testi, de lelki orvosra is szüksége van. Amint a testi orvos látja, hogy mi miért szükséges, úgy a lelki is.

Jézus Krisztus szenvedéstörténetét végigelmélkedve láthatjuk, hogy a fájdalmat ő sem önmagáért akarta, hanem csakis az élet, a világ, s benne az ember életének jobbítása érdekében. Miért ennyi kínnal? Csak találgatni tudunk, mint minden szenvedéskor, mert titok a szenvedés, de nem annak, aki a szeret. Minél inkább szeretünk, annál készebbek vagyunk az áldozatra.

Ezt az evangéliumi látást kívánom húsvéti ajándékul mindnyájunknak a megkínzott, de feltámadt Üdvözítőtől. Az Ő szeretetének, irgalmának és megbocsátásának a fénye ragyogja be gondolatainkat, vágyainkat, terveinket és álmainkat, akik elfogadtuk a meghívást az keresztények anonim keresztútjára. Általában névtelenül járjuk életutunkat. Ki tud belső, rejtett kínjainkról, fájdalmainkról, megpróbáltatásainkról? Kinek nincs olykor kétsége szenvedő életünk értelme felől? Miért a szenvedés? Valóban érthetetlen? Valóban szükséges? Valóban a kiválasztottak osztályrésze? Valóban egy teljesebb élet záloga?

Gróf Esterházy János életét szemlélve egyre nyilvánvalóbb, hogy minél inkább felül tudunk kerekedni önmagunkon, annál kevésbé kételkedünk a szenvedés fontosságában. A vértanú politikus életkálváriája cáfolatlanul bizonyítja a költőnő szavait:

Dienes Valéria: Jön az Isten

2

Jön az Isten
Ne szűnj meg soha
Ő hívott meg
Tégedet oda
Hol a lelket
Találkára várja
Tárt karokkal
Isten Szűzleánya

Jön az Isten
Nem vársz hasztalan
Benned él és
Éleszt untalan
Elfeledte
Bűneidet régen
Letörölte
Nevedről és Égen

Jön az Isten
Közel van, ne félj
Átvezet majd
Nem sötét az éj
Felvilágol
Benned majd a lelke
Aki élted
Egykor rád lehelte

Jön az Isten
És megérkezel,
Aki küldött
Újból rád lehel
Hazaértél
Új szíved megdobban
Feltámadtál
Örök otthonodban

Jön az Isten
Nincs több állomás
Hegytetőn a
Végső áldomás
Elszakadtál
Megérkeztél végre
Kifüggesztik
Nevedet az égre.

Jó, ha vannak hőseink, mert buzdulhatunk életpéldájukon, de az Egyház leghitelesebb tagjai mégsem a hősök, hanem a szentek. Nem minden hős szent, de minden szent, hős. Igaz, ezt a világ általában másként látja, mert az életszentség emberi szemmel, sokkal kevésbé vehető észre, mint a hősiesség. Az életszentség mélyen evangéliumi vonás. Ezért, aki mindenáron elszámolást szorgalmaz és vár ebben a világban, azt az a veszedelem fenyegeti, hogy döntésével és ítéletével a mindenkori világ rövidlátó diktatúrájának lesz a szolgája.

Ezt az evangéliumi látást kívánom húsvéti ajándékul mindnyájunknak a megkínzott, de feltámadt Üdvözítőtől, mert Vele találkozva valahol a lelkünk mélyén gondolatainkban, vágyainkban, terveinkben és álmainkban feldereng az Ő szeretetének, irgalmának és megbocsátásnak a fénye és Benne új szemmel fogjuk látni egymást és önmagunkat. Új szívvel fogjuk szeretni egymást, látva-látva, hogy másokért életet áldozni – az ember legméltóbb tette. Isten áldja mindazokat, akik áldozatot hoznak a boldoggá avatás sikeréért, de nem kevésbé azokat sem, akik elősegítik mások és önmaguk megszentelődését.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.