Esterházy Jánosra emlékeztek az Ipoly mentén.
Lassan befejezéséhez közeledik az Esterházy emlékév, melyet a mártírpolitikus születésének 120. évfordulóján hirdetett meg az Országos Esterházy János Emlékbizottság, s melynek zárása március 9-én lesz egy engesztelő szentmise keretén belül Alsóbodokon,illetve Nagycétényben, ahol szintén emlékhelyet emelnek a keresztény politikus tiszteletére. Ennek jegyében, szinte kora tavaszias napsütésben telt február második vasárnapjának délutánja. amikor is az Ipoly menti Kóváron és Szécsénykovácsiban, emléktáblát avattak Isten szolgája, Esterházy János tiszteletére. Kóváron, a helyi templomkertben, szinte ugyanazon a helyen, ahonnan 1935-ben az egykori politikus is szólt híveihez, most Csáky Pál, az MKP egykori miniszterelnök-helyettese, parlamenti és európai parlamenti képviselője, Kóvár szülötte, osztotta meg gondolatait, a templomkertet teljes egészében megtöltő helyi és környékbeli érdeklődők előtt, kiemelve nemcsak a politikusi, de keresztény emberi nagyságát is. Beszédében, többek között így emlékezett: ,,Megvallom sokadszorra is, kissé lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy ismét csak Esterházyról szólunk a magyarság első világháború utáni újjáépítkezése és második világháború utáni megpróbáltatásai kapcsán. Úgy érzem, némileg egyensúlytalan ez a helyzet, ugyanis – hála Istennek – egy jól képzett és tisztességes emberekből álló, komoly magyar csapat döntött úgy a trianoni békediktátum után, hogy itt marad, a szülőföldjén, és hozzákezd a történelmi sokk következményeinek felszámolásához. Hozzákezd a felvidéki magyarság politikai, gazdasági és közösségi újjászervezéséhez az új, nehéz körülmények között is.
És a második világháború utáni német- és magyarellenes őrületnek is sajnálatos módon több áldozata van, nem csupán Esterházy. Tisztességesnek tartom tehát legalább egy bekezdésnyi terjedelemben megemlékezni mindannyiukról, megérdemlik.
Amennyiben tehát a fenti összefüggést tudatosítjuk, s ennek fényében értekezünk Esterházy Jánosról, már korrektebb és kiegyensúlyozottabb kontúrokat kap a folyamat. Annál is inkább, mert éppen kortársai legitimálták őt azzal, hogy megválasztották őt nemzeti közösségük kiemelt vezetőjévé. S társult hozzájuk a Sors is azzal, hogy öt alkalommal is rámutatott Esterházyra, komoly döntés elé állítva őt, s érzésem szerint Esterházy egy alkalommal sem találtatott könnyűnek.
Az első ilyen kihívás, amelyre igent mondott: a közösségi szerepvállalás tudatossága volt. Grófnak született, mondhatta volna – mint ahogy, sajnos, több kortársa mondta is: hagyjatok békén, miért kellene nekem a nyakamba vennem ennek a közel egy milliós közösségnek az összes gondját-baját. Én élem a saját életemet, s a többi nem érdekel.
Nem ezt tette, egész életét feltette a közösség szolgálatára. S tette ezt tisztességgel, meggyőződésből.
A sors másodszor is megkísértette őt 1938-ban, a visszacsatolás után. Mint a kassai választókörzet megválasztott képviselője, ő is meghívást kapott a magyar parlamentbe, kooptált képviselőként. Ő azonban visszautasította ezt: vállalta a nehezebb sorsot, magyar kisebbségi létet a Tiso-féle Szlovákiában.
S persze ott is jöttek a kísértések: az egyre inkább fasizálódó országban eljutott egy határig, ahol világos választ kellett adnia a megkerülhetetlen kérdésekre. Egy olyan Európában, amely végletesen barna volt, egy olyan Szlovákiában, amely akkor is túllihegte még a berlini példaképet is. A szlovák zsidóellenes törvények egy fokkal keményebbek voltak még a harmadik birodalom törvényeinél is (csakúgy, mint 1945 után a szlovák parlament magyar- és németellenes végrehajtási törvényei is egy fokkal drasztikusabbak voltak a hírhedt benesi dekrétumoknál is, amelyekre kötődtek): a politikai-lelki kicsiség ülte itt is torát.
Ráadásul a szlovák fasiszta állam képes volt 500 birodalmi márkát fizetni a Harmadik Birodalomnak minden egyes, koncentrációs táborba elhurcolt zsidóért – amolyan szervizdíjként -, hogy biztos legyen abban, hogy onnan már nem tér vissza egyetlen elhurcolt szerencsétlen sem. Magyarán: arizálható lesz a vagyona, megalapozható lesz így anyagilag az új szlovák uralkodó réteg jövője.
Ebben az összefüggésben kell látni és megvizsgálni Esterházy 1942. május 15-ei szavazását a zsidó kódex ellen, s hangsúlyosan figyelembe kell venni az ehhez kapcsolódó nyilatkozatait is, amelyeket nyilvánosan elmondott, s amelyek lényege, hogy bár addig bizonyos fokig el tudta fogadni a zsidók társadalmi háttérbe szorítását, akkor, amikor már nyíltan anyagi és fizikai megsemmisítésük a cél, azt már lelkiismereti okokból nem tudja támogatni. S hozzá kell ehhez tenni a korabeli szlovák és német sajtó reagálását, amely egyértelműen, nagyon durván támadta őt emiatt.
S jött a negyedik megpróbáltatás is: 1945 elején olyan helyzetbe került, amely nagyon ritka, s amely valóban arról tanúskodik, hogy a tisztességes ember kiállását nem tudja tolerálni egyetlen diktatúra sem. Üldözte őt a Gestapo, üldözték a nyilasok – és végül a szlovák nacionalisták fogatták el és adták át őt a konkurens, a szovjet diktatúrának. S a szlovák nacionalista – csehszlovák kommunista – szovjet kommunista hálóból már nem szabadulhatott.
Pontosabban: ott volt az újabb megkísértés is, a lehetőség, hogy 1945-ben vagy utána elhagyja az országot és mentse legalább a puszta életét. S ezt sem tette meg, mert tudta, hogy minden gondolata és cselekedete szimbolikus jelentéssel bír: ő az elvek embere volt, s a táborokban, uránbányákban és börtönökben lélekben még inkább megtisztult. Sorsát ott is tudatosan vállalva még a többi rabban is ő próbálta meg tartani a lelket.
Nem sok példa található a történelemben arra, hogy egy hivatalosan még mindig háborús bűnös embernek emlékhelyek, szobrok tucatjait állítja a hálás utókor. Ezeknek az emlékhelyeknek a száma mára meghaladja a 40-et a Felvidéken. Azok, akik érzik, hogy az ilyen, elvi-erkölcsi hozzáállás nemcsak méltánylandó, hanem egyszerűen megkerülhetetlen: ezen alapszik egy kisebbség léte, lelki ereje, ragaszkodása múlthoz és jövőhöz.
A felvidéki magyarság szemszögéből tehát rehabilitációjára nincs szükség, mert a közösség soha nem tagadta meg őt, mindig is a magáénak érezte.
A szlovák állam oldaláról való rehabilitációja szükséges lenne – de miután ugyanazon népbírsági törvény ugyanazon paragrafusai alapján ítélték el őt, mint Jozef Tisót, a magát demokratikusnak mondó szlovák politika úgy fél ettől, mint ördög a szenteltvíztől.
Még egy adósságunk volt Esterházyval kapcsolatban: meg kellett tennünk, hogy a hamvai legalább szimbolikusan visszatérjenek szülőföldjére. A motoli temetőben is marad nyom utána, de ő nem a kommunizmus, hanem a szlovák nacionalizmus áldozata. S maradjon meg utána a nyom Mírovban is. Az is helyes. De a szimbolikus urnája – végakaratának megfelelően – visszatért a szülőföldjére. Látogassunk el tehát minél többen, minél többször Alsóbodokra, s hajtsunk fejet emléke és tisztessége előtt” fejezte be gondolatait Csáky. Ezt követően Hrubík Bélával, az emléktábla kezdeményezőjével, az Esterházy Emlékbizottság tagjával leleplezték az emléktáblát, mely egyértelműen hirdeti a politikus emberi hitvallását: ,,Szeressük egymást, mint jó testvérek!” , s melyet Parák József püspöki helynök szentelt fel és áldott meg, Hutár Márk helyi plébános jelenlétében. A megemlékezés koszorúit a helyi önkormányzaton, a civil és politikai szervezeteken kívül, elhelyezte még a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya, valamint az EJ Emlékbizottság is. Az emelkedett hangulatot, nemzeti imánk, a Himnusz dallamai zárták, majd a szervezők átvonultak a megemlékezés másik helyszínére, Szécsénykovácsiba. A kis Ipoly menti település, a Krúdyak ősi fészke. Itt alusszák örök álmukat a helyi temetőben a Krúdy dédszülők, és ebből a községből indult el egykoron az Ipolyon felhajózva a világirodalom nagyjai közé Szindbád is. A helyi templom, melynek a község közel ezer éves történelme során igencsak híján volt, a kétezres évek elején épült és lett felszentelve, és amihez Csáky Pál egykori miniszterelnök-helyettesként anyagilag is hozzájárult. E templom falára került Esterházy János emléktáblája, hirdetve keresztény hovatartozását és a helyiek tiszteletét munkássága iránt. Flip József helyi polgármester, köszöntőjében kiemelte, Esterházynak mindig fontos volt a kis emberek véleménye, és szinte a Felvidék minden kis településén megfordult, hogy elbeszélgessen az emberekkel, megismerje a problémáikat, az életüket. Ez ma nagyon hiányzik a közéletből, az országos politikából, és egyre ritkábbak az olyan alkalmak, mint a mai is. Csáky Pál megköszönte a meghívást és a lehetőséget, és beszédében, a kóvári gondolatmenetet folytatva kiemelte, hogy Esterházy nem akart megfelelni egyetlen elnyomó rezsimnek se. Ezért üldözték a háború után a kommunisták, de ezért kereste a háború évei alatt a náci Gestapo is. Vallotta, hogy a ,,mi jelünk a kereszt és nem a horogkereszt,”, és ezt a hitvallását élete végéig megtartotta. A templom bejárata mellett elhelyezett emléktáblát, melynek bronzból készült plakettjét, Oláh Szilveszter magyarországi szobrászművész készített, Parák József püspöki helynök szentelte fel és áldotta meg. A szép számú közönség jelenlétében, a helyi önkormányzat mellett, a Csemadok, a EJ Emlékbizottság, az MKP járási platformjának elnöke, valamint a Kárpát-medencei Vitézi Rend is elhelyezte a megemlékezés virágait. A Szózat és a Himnusz eléneklése után, még baráti beszélgetésen ecseteltük az idén esedékes önkormányzati választások esélyeit, közösségünk helyzetét, melyre számos kihívás vár.
Az Ipoly mente méltón, emelt fővel, tisztességesen emlékezett meg egykori politikusáról, fejet hajtva annak emberi, keresztény magatartása előtt. Az ilyen események nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne fejtsük el azokat a nagyjainkat, akik életüket, sorsukat szentelték a közösségi szolgálatnak, hirdetve a szülőföld, az anyanyelv, a kereszténység megtartását, mert csak így maradhatunk meg magyarnak azon a helyen, melyre a sors letett minket, és ahol küldetésünk, munkánk van. Esterházy, ennek a küldetéstudatnak a jó példája, melyből erőt kell merítenünk a mindennapi életünkhöz, harcainkhoz.. Adja Isten, hogy így legyen!
