„Nagyböjtben járunk, magábaszállásra int a böjti időszak. Mennyi bölcsesség rejlik ebben a nagyböjti magábaszállásban! A természet is ilyenkor újhodik meg. Leveti régi, elnyűtt ruháját, hogy friss erőre tegyen szert és nekiinduljon a tavasznak. Mi is belefáradtunk már ilyenkor a földi létnek hosszú hónapok folyamán torlódó, csalódást, bánatot osztó napi eseményeibe, és meg akarunk szabadulni a földi hiúságok, előítéletek nyomasztó terhétől. Jobban, mint máskor, érzi lelkünk, hogy igazi gyökere túl a földön kell legyen, és áhítozza e földöntúli kérdésekkel való foglalkozást, hogy lelkiekben felvértezve, tavaszi lendülettel vállalhassuk ismét az élet küzdelmét.”
/Esterházy János, Prágai Magyar Hírlap, 1934. március 17./