Március 25.
Urunk születésének hírüladása – Gyümölcsoltó Boldogasszony
Esterházy János boldoggá avatási perének ünnepélyes megnyitója,
Krakkó, 2019. március 25.
Olvasmány: Iz 7, 10–14;
Szentlecke: Zsid 10, 4–10;
Evangélium: Lk 1, 26–38.
Bevezető a szentmise kezdetén
Urunk születésének hírüladása, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe van, amikor Esterházy János boldoggá avatási perének ünnepélyes megnyitójáró gyűltünk össze Krakkóban.
A Biblia és a keresztény gondolkodás kultúrkörében senki sem ütközik meg azon, ha valaki Isten embereinek életét és jelentőségét rendkívüli történetekkel, eseményekkel igyekezik összekapcsolni, kiszínezni és kidomborítani. Gondoljunk Mózes meghívására az égő csipkebokornál, vagy később a próféták és a szentek meghívásának csodás történeteire, vagy akár az Angyali Üdvözlet, illetve Jézus csodálatos fogantatásának ma ünnepelt rendkívüli eseményére. Ezek a csodálatos és szokatlan események legtöbbször Isten emberének, az Úr szolgájának rendkívüli személyiségét és jelentőségét akarják megvilágítani.
Talán még annak is meghatározó jelentősége lehet és, nem csupán véletlen egybeesés, ha Esterházy János boldoggá avatási perének ünnepélyes megnyitójára éppen ma kerül sor, és azt a Gyümölcsoltó Boldogasszony, a Stella Maris, a Legszerencsésebb Csillagzat védelme alá helyezzük. Őseink ugyancsak Nagyasszonyunk pártfogását kérték, amikor egy új kikelet gyümölcseit várták. Országszerte általános szokás volt, hogy a fák oltását, szemzését éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe táján végezték, különös tekintettel arra, hogy a Boldogságos Szűz Mária ekkor foganta szűzi méhében Szent Lélektől Szent Fiát, aki által aztán elérkezett hozzánk a beteljesedés, az üdvösség új korszaka: Isten uralmának (országának) kibontakozása a Földön.
Ma mi is a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánljuk Esterházy János boldoggá avatásának ügyét. A Gyümölcsoltó Boldogasszony közbenjárását kérjük, hogy a mi Urunk és Istenünk dicsőítse meg szolgáját, aki hősies keresztény tanúságot tett hitéről és népünk iránti önzetlen szeretetéről. Adja meg nekünk a mindenható Isten, hogy mielőbb a szentek között tisztelhessük, és égi pártfogását is érezhessük a földön.
Szentbeszéd
Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint
Lk 1, 38
A terhességi időnek megfelelően, kilenc hónappal Karácsony előtt Urunk születésének hírüladását ünnepeljük. Az esemény elválaszthatatlan a názáreti Szűz személyétől. Mégsem ő áll az ünnep középpontjában, hanem Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, aki a Szűz szeplőtelen méhében testet öltött, hogy aztán világra születve, mint valóságos Isten és valóságos ember megnemesítsen, megistenítsen minket. Az angyali üdvözletben hallottuk: „Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját”, ami itt azt jelenti, hogy az Úr átvette uralmát, és elveszítették hatalmukat a zsarnokok és mindazok, akik eleddig istenítették, bálványoztatták magukat, kizsákmányolták és rabszolgasorsba vetették az egyéneket és a népeket. Jézus Krisztussal egy új korszak kezdődött; „a Magasságbeli Lélek erejével” elkezdődött üdvözítő Istenünk szelíd uralma a Földön.
A mai evangéliumban hallottuk, hogy az égi hírnök felkereste a Názáreti Szüzet, Máriát, és az ember együttműködését kérte országa építése, felvirágoztatása érdekében a földön. Mária készségesen vállalta az együttműködést Istennel: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint” (Lk 1, 38), és ezzel minden hívő ember eszmény- és példaképe lett.
Isten üzenete, ugyanis, minden embernek szól, és az hozzánk is eljutott. Isten tőlünk is választ vár: készek vagyunk-e együttműködni Vele? Mária igent mondott, és megtörtént a csoda: az Ige megtestesült a szíve alatt. Isten a mi szívünkben is lakást vesz, és megtermékenyíti azt Lelkének erejével, ha együttműködünk Vele. Az Istennel való együttműködés mégsem felhőtlen és egyáltalán nem jelent „immunitás”-t a megpróbáltatásokkal szemben: aki ugyanis Vele szövetkezik, az Jézus keskeny, göröngyös és meredek útján, legtöbbször keresztúton, megnemértések, gondok, szenvedések, üldözések között halad Vele a megdicsőülés felé; Isten szövetségesének olykor még a vértanúsággal is számolnia kell. … (A keresztények ezért már a legrégebbi időktől fogva így imádkoznak: „Kérünk téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk.”)
Esterházy János ugyancsak kemény árat fizetett a Krisztussal való együttműködésért, keresztény tanúságáért és helytállásáért, Isten népének igaz ügyéért, és ennek szolgálatában. Isten szolgájának küzdelmét és végzetes sorsát látva, feltör bennünk a kérdés: Hát hogyan engedheti meg mindezt az Isten. Egyáltalán van-e értelme vérünket ontani másokért? Feláldozni életünket? Mi értelme az önfeláldozásnak? A másokért vállalt halálnak? Mi értelme életünk árán is küzdeni Istenért, hazáért, szabadságért? Áldozatot vállalni egy eszméért, hitünkért, hivatásunkért, szerelmünkért, gyermekeinkért, népünkért, a jobb jövőért? Érdemes-e másokért élni, esetleg meghalni?
A kérdés egyáltalán nem új keletű, az már az ókori görögöket is foglalkoztatta. Euripidész a Kr. e. V. században drámát írt róla „Alkésztisz” címmel. Gondolkodóinkat, íróinkat, költőinket sem hagyta érintetlenül. A kérdésekre nem könnyű válaszolni. A legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy vannak olyan erkölcsi parancsok és értékek, amelyek az életösztönnél is drágábbak. Vannak értékek, amelyekért hősies életáldozattal fizetünk, mint Alkésztisz hitvese szerelméért a görög drámában. Petőfi számára ilyen érték a szabadság és a szerelem: „Szerelmemért feláldozom / Az életet, // Szabadságért feláldozom / Szerelmemet”. Jézus tanításában meg egyenesen ez áll: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15, 13). A keresztények ezért mindig is tisztelték a vértanúikat. Azt is tudták, hogy piros vérük a hulló vetőmag (– Sanguis martyrum semen christianorum –), amely bőséges termést hoz és vérontás nélkül nincs megváltás (Sine sanguinis effusione non fit redemptio). Áldozatok nélkül nincs eredmény, nincs siker, nincs üdvösség.
De ugyanez elmondható nemzeti hőseinkről is, akik életüket áldozták embertársaikért: hazánkért és a magyar szabadságért. Tisztelettel emlékezünk rájuk. Megbecsüljük őket, mert vérük hullása nem volt hiába, sem 1848-ban, sem 1956-ban. Piros vérük vető maggá vált, és egy idő után szabadságot szerzett, elhozta a kikelet, a kibontakozás új lehetőségét; nekünk csak éppen élnünk kell vele, őriznünk és ápolnunk kell a szent örökséget, akár komoly áldozatok árán is.
Esterházy János élete árán is vállalta a küzdelmet Istenért, egyházért és népe szabadságáért. Az önfeláldozás mindig meghozza gyümölcsét, és okkal reméljük, hogy az ő vértanúsága is! Pál apostol még ennél is tovább megy. Azt mondja, hogy az önfeláldozó szeretet megnyitja az örök élet távlatát: „Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4, 6–8).
Esterházy János sokat szenvedet keresztény meggyőződéséért; Isten- és emberszeretetéért életével fizetett. A hitet megtartotta. Boldoggá avatási perének ünnepélyes megnyitóján tisztelettel emlékezünk példás keresztény tanúságára, helytállására és vértanúságára. Imádkozzunk, hogy mielőbb elnyerje az igazság győzelmi koszorúját. Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!
✠ Cserháti Ferenc