Bíró László püspök atya szentbeszéde Alsóbodokon
(Elhangzott a Nemzeti Összetartozás Napjának előestéjén, június 3-án, az Isten Szolgája, Esterházy János boldoggá avatásáért tartott szentmisén)
Tisztelettel köszöntöm az első szerdai Esterházy zarándoklat résztvevőit!
Külön tisztelettel és szeretettel köszöntöm Ďurčo Zoltán helynök urat, nemcsak ebből az alkalomból, hanem abból az alkalomból is, hogy melléje állt ennek a zarándoklatnak, melléje állt a család vállalkozásának, hogy ott egy emlékkápolna és egy mauzóleum épüljön, és hogy pártfogolja Esterházy János ügyét Szlovákia részéről és a Nyitrai egyházmegye felé. Köszöntöm a paptestvéreket, köszöntöm minden zarándoktársunkat. Társnak mondom, mert én is szívesen ott lennék, de az egészségem lehet, hogy már nem fogja megengedni sohasem, hogy odamenjek. Köszönöm azt, hogy az Esterházy Centrum működik, a család működteti tovább, a Paulisz család, és mindenkit köszöntök, aki hallani fogja ezt az üdvözletet akár a média eszközein keresztül is. Legyen nagyon szép ez a mai esténk, és őszintén gyümölcsöző az emlékezés.
Sajátos ez a mai este. Június 3-án történik ez a megemlékezés, amikor előestéje van Trianon centenáriumának. A Nemzeti Összefogásunk évében sajátos ízű ez a nap. Mit üzen nekünk a Nemzeti Összefogás Napjának előestéjén Esterházy Jánosra emlékeznünk? Nagyon sok beszédet hallunk a nemzeti összefogásról. Általában politikai tartalommal, mintha a nemzeti érdeket védenénk csupán. Nagyon immanens módon gondolkodunk a nemzeti összefogásról, azzal a „Szeressük egymást, gyerekek”-féle mottóval. Ugyanakkor ez a mai megemlékezés bennem, ahogy készültem rá, végig gondoltatta velem, hogy mennyi-mennyi minden van emögött az emlékezés mögött. Nemcsak egy politikai összefogásról van szó, hanem sokkal többről.
A mai ünnepünkön meg kell emlékeznünk arról, hogy a nemzeti összetartozásunk mögött ott van a szentek közössége. Olyan szépen valljuk a Hiszekegyben, hogy „hiszem a szentek közösségét”. Mit jelent az? Végiggondoltam. Elindultam a partiumi részektől. Ugye mi, felvidékiek emlékezünk Esterházy Jánosra, akinek a boldoggá avatása hál’ Istennek elindulhatott Krakkó segítségével. Emlékezünk Esterházy Jánosra, aki nagyon-nagyon odafigyelt nemcsak a magyarságra, hanem a parlamenten keresztül Szlovákiára is – amiről később fogok beszélni. S emögött az igyekezet mögött ott van egy nagyon komoly serege a magyar szenteknek, amelyek üzenik nekünk, hogy az Isten nem hagyott bennünket el. Vegyük végig, emlegessük meg ezt a nemzeti összetartozást, ami a szenteken, a boldoggá avatottakon keresztül valósult meg. Ha Szatmárnémetitől indulok, emlékezem Scheffler János püspök atyáról, aki Szatmárnémetinek a mártírja és boldoggá avatottja. Még annak idején Hruscsov járta ki Sztálintól, hogy megölhesse Scheffler Jánost. Aztán emlékezhetünk Kárpátalján Romzsa Tódor püspök úrra, aki Munkácsnak volt a görögkatolikus püspöke, és alig viselhette ezt a méltóságot, mert ő is vértanúja lett a hitének, közös hitünknek. Aztán emlékezzünk meg a nagyváradi püspökről, Bogdánffy Szilárdról, aki szintén a diktatúrának az áldozata. Erdélyország fele ott van Márton Áron püspök atya, aki megint csak fehér mártírja egy diktatúrának. Aztán mehetünk lefele, Délvidéknek, ahol ott vannak a ferences boldoggá avatandók, akik éppen akkor alapítottak ott kolostort Újvidéken, és nem voltak hajlandók otthagyni, cserbenhagyni azt az áldozatot, amely létrehozta a ferences templomot és kolostort. Azt mondták: Jó, tudjuk, hogy mi vár ránk, de mi kitartunk itt, a nép mellett, amíg ők kitartanak hitük mellett. Ők kitartottak hitük mellett is és a nép mellett is, és különleges módon vértanúk lettek. Meg kell emlékeznünk a ferences vértanú szenteken túl arról a százezer emberről, akik horvátok voltak, németek, szerbek és körülbelül negyvenezer magyar, ezek között pap is volt és civil is. Ők semmi mást nem tettek Európa ellen, csak annyi volt a bűnük, hogy hűségesek voltak származásukhoz, tudták, hova, milyen családba születtek és vallották az odatartozást. Névtelen sírokban fekszenek, még ma sem tudjuk felderíteni sírjaikat, de tudjuk, hogy vannak. Ugyanúgy meg kell emlékeznünk fönt, Kárpátalján a gulagokra elvezényelt, málenkij robotra ítélt magyarjainkról. Sok-sok tízezer vértanúnk van, akiknek sosem fogjuk tudni a nevét, őket majd Mindenszentek ünnepén fogjuk megünnepelni, róluk emlékezni. Sok ilyen magyar van, akik névtelenül tűntek el közülünk, és nem származtathatták tovább az életet és a szeretetet. Ők nyugodjanak békében és legyenek közbenjáróink, mert ők is a nemzeti összetartozásunk ma is élő szereplői. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az anyaországnak a boldoggá avatott és boldoggá avatandó vértanúiról, akik a 20. századnak a szentjei és ma is védik a nemzeti összetartozást. Nagyon sajnálom azt, hogy a különböző ünnepeken nem történik erről az összetartásról említés. Azért hadd említsek néhány nevet: Apor Vilmos püspök atyát, aki győri püspök volt, erdélyi származású, és a női tisztaság védelmének a vértanúja volt. Meg kell emlékeznünk egy másik püspökről: Meszlényi Zoltán püspök atyáról, aki Esztergom segédpüspöke volt. Meg kell emlékeznünk boldog Salkaházi Sáráról, aki Kassán született, Felvidéknek a boldogja, de az egész magyarságnak is helytálló szentje, a Duna-parton meztelenre vetkőztetve lőtték bele a Dunába. Meg kell emlékeznünk Sándor István testvérről, aki szaléziánus szerzetes volt, az evangelizáció vértanúja. Meg kell emlékeznünk boldog Brenner János atyáról, akit fiatal káplánként kihívtak egy beteghez, álcázva, és megölték. Meg kell emlékeznünk Mindszenty bíboros úrról, aki még nem került a boldogok sorába az Egyház hivatalos eljárása során, de reméljük, hamarosan ott találjuk őt is. Aztán Batthyány-Strattmann Lászlóról, aki bár nem vértanúja a diktatúrának, de megszenvedte még az első kommünt, a Tanácsköztársaságot, s folytathatnám tovább a sort. Nem mertem arra vállalkozni, hogy felsoroljak mindenkit. Testvérek! Egyet szeretnék kérni, hogy amikor nemzeti összetartásra gondolunk, akkor ne csupán konkrét érdekekre gondoljunk, ne csupán evilági távlatokban gondolkodjunk, politikai érdekekben, hanem lássuk ennek az evilágot fölülmúló összefüggéseit, lássuk ezeket a mártír boldogokat, boldoggá avatandókat, akik segítik ezt a törekvésünket, ami mögöttünk van. Most, amikor a trianoni centenárium előestéjén vannak együtt a testvérek és zarándokok, reméljük azt, hogy a kommunikációs csatornákon keresztül sokan vannak, hogy lássuk azt, hogy ez nemcsak emberi erőlködés, hanem a Jóisten nagyon mellénk állt. Nem tudom összehasonlítani, hogy mennyi ilyen szentje van az elnyomó diktatúrának, amelynek a gyümölcse az, hogy határon kívülre rekedtek nagyon sokan közülünk, magyarok közül. Ez az első gondolat, amit szeretnék mondani, hogy higgyük azt, hogy van egy természetfölötti összefogás is mögöttünk: a szentek. akik igazán vannak és akiket közösen tisztelünk határon innen és túl. A második gondolat, amit szeretnék Esterházy János kapcsán említeni: itt vagyunk a Szent Kereszt felmagasztalására szentelt mauzóleumban, és Esterházy János központi üzenetét fogalmazza meg ez a mauzóleum. Ismerjük a történelmi epizódot, amikor a horogkeresztet akarták bevezetni diktatórikusan egy ideológiának a jelvényeként. Akkor Esterházy János csak annyit mondott a maga bölcsességével, tömör fogalmazásával, fegyelmezett tekintetével, ami mindig átsüt a fényképeken, hogy: „Van nekünk már keresztünk!” Szóval Esterházy János a keresztben látta a megoldását a szétszakítottságnak. Az egyik alsóbodoki Esterházy-megemlékezésen hallottam azt a gondolatot, hogy a keresztnek a vízszintes szára olyan szilárd, amennyire szilárdan gyökerezik bele a talajba a függőleges szár. Ez lehet az egész Esterházy-kultusznak az üzenete. Nagyon vigyázzunk arra, miközben hajlik az ember a horizontális gondolkodásra, az ellaposított, földhöz kötött gondolkodáshoz, hogy a vízszintes szára a keresztnek, ami az emberi összetartozást jelenti, csak úgy tud szilárdan állni, hogyha Krisztusba gyökerezik. Van nekünk keresztünk, és Esterházy János életét a kereszt fogja össze, a kereszt öleli át, 1901-től 1957-ig. S ha a kereszt ölel át bennünket, akkor a határok semmit sem érnek, akkor mi össze fogunk tartozni. Fontos, hogy Krisztusba gyökerezett emberek legyünk és Krisztushoz hűséges emberek legyünk. Tehát a függőleges szár az Krisztusba gyökerezzen, és akkor a keresztnek a horizontális szárnya is szilárd lesz. Az összefogásunk nem látszat, nem turisztika, nem pillanatnyi érdek, hanem tartós lesz. A kereszt fog megtartani bennünket, ahogyan Krisztust is a kereszt tartotta meg annak idején. Azt hiszem, Esterházy Jánosnak ez az üzenete nem elhanyagolható.
Utánanéztem annak a korszaknak, amelyben Esterházy János próbálta az egységet építeni nemcsak a magyarok között, hanem annál tovább. Amikor Esterházy János képviselte a magyarság érdekét akár a csehszlovák parlamentben, akár a szlovák parlamentben, egy csomó politikai áramlat vette őt körül. Sokféle próbálkozás volt, hogyan lehetne összefogni Európát. Esterházy János a származásából fakadóan egy közép-európai egységben gondolkodott, ugyanis édesapja révén magyar volt, édesanyja révén lengyel volt, ahol élt, az Szlovákia volt, s ő hűségesen ragaszkodott az ősök földjéhez, a származás szerinti földjéhez. Akik itt vannak testvérek most a szentmisén és hallgatnak engem, ők is ugyanazok, ragaszkodnak az ősök földjéhez – és ez egy különleges, nagy erő. Esterházy János úgy képzelte el és szolgálta ezt az európai egységet, ahol a lengyel, a magyar és a szlovák együtt van. Az akkori magyar politikai vezetés felé képviselte a szlovák érdekeket, hogy maradjanak meg a szlovák jogok, többet kapjanak az autonómiánál, mint amit annak idején Csehországtól kaptak. Képviselte – érthetően – a magyarok jogát, és a lengyel egységet szolgálta. Ami egyben a keresztény egységet is jelenti. Úgy szokták mondani az ő összefogásra törekvését, hogy hídember volt. Ő nem csak hídember volt, ő próféta volt. Ő prófétai érzékkel készítette elő, egy váteszi látással, prófétai látással azt, amit ma V4-eknek nevezünk. Bízom benne, hogy a V4-ek is a valóságos egységet fogják szolgálni!
Esterházy Jánost politikai törekvése a hitében elmélyítette. Ő világosan látta, amit a mai komolyan gondolkodó és felelősséggel gondolkodó politikusok is érzékelnek, hogy Európában nincs más egységesítő erő, mint a kereszténység. Annak idején még vitatkoztak azon, hogy protestáns vagy katolikus kereszténység, és ez sajnos az összefogásunkat gyöngítette. Ki-ki a maga felekezetében élje meg a Krisztushoz való ragaszkodását, és ha keresztények vagyunk, akkor önkéntelenül is dolgozunk –mindenféle irredentizmus nélkül, mindenféle nosztalgiázás nélkül– Közép-Európa egységén. Ha Közép-Európa egységét nem tudjuk megőrizni keresztény alapon, akkor jövőnket semmisítjük meg. Látjuk azt, hogy az ideológia, ami alternatívaként kínálja magát, az nem menti meg Európát. Az ideológiákat követők saját pecsenyéjüket sütögetik, de nem jövőt építenek. Integráló ereje egyedül a Krisztusban gyökerező életnek van, a keresztbe gyökerező életnek. Ezt nagyon fontos, hogy lássuk tisztán! Esterházy János számunkra az, aki Európa egységét a kereszténységben látta.
A befejezésben hadd idézzek egy székely költőt, Wass Albertet. Ő így emlékezik Trianonról: „Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek”. Azt gondolom, Wass Albert kimondja mindazt, amit most, Trianon centenárium előestéjén –Esterházy Jánosra figyelve– tennünk kell. Én azt kérem a testvérektől, kint élve a határon kívül, az anyaország és a szomszédos határon kívül rekedt magyarokkal együtt: ebben az estében fogjunk egymással kezet. Legyen gyümölcsöző ez az esti együttlét most a zarándoklaton és nőjön túl ez az egység a mai esténken. Így kívánok kegyelemteljes együttlétet!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
(A Felvidék.ma hanganyaga alapján lejegyezték: Bitter Krisztián, Pásztor Bence és Sál Attila egyetemisták, köszönet munkájukért!)
