Ft. Bíróczi István esperes, nyugalmazott nyitrai magyar lelkiatya beszéde Alsóbodokon 2021. november 3-án:
Karácsony a hontalanságban
Arra emlékszem, hogy nagy hó volt, amikor szülőfalumban a házunk előtt megállt egy teherautó. Mint öt éves gyerek, akkor még nem tudhattam, hogy aznap 1947. február 12-ét írtak. Azon a napon deportáltak szülőfalumból, Tardoskeddről sok magyar családot Csehországba. Láttam, hogy szüleim, nagyszüleim és még néhányan a szomszédból szomorúan hordják a csomagokat, bútorokat a házunkból a teherautóba. Gyatra kérdéseimre, hogy hová megyünk lakni, s hogy én is beülhetek az autóba, nem válaszolt senki.
A vasútállomáson állt egy hosszú tehervonat. Minden család, akiket odavittek, kapott egy-egy vagont. Szüleim egy vagonban összerakták az ágyakat. Nagyapám a vagon ajtajában állt és szomorúan nézett a falu felé. Egyszerre csak szomorúan felkiáltott: Nézzétek! Ott viszik a lovainkat, még a szekerünket! Én akkor láttam utoljára a kedvenc lovamat, a Csillagot…
Nagyon sokáig vitt bennünket a vonat és nagyon fáztunk. Egy hideg reggelen arra ébredtünk, hogy kívülről nyitották ránk a vagon ajtaját. Hangos beszédet hallottam, amit nem értettem. Szüleim dideredve kiszálltak a vagonból. Édesanyám visszajött, mert a két éves öcsém nagyon sírt. Idegen emberek bejöttek a vagonba. Mindent ráraktak egy szánkóra, amit két ló húzott. Bevittek egy majorba, ott kaptunk egy szobát. Egy bácsi mindjárt be is fűtött és megsimogatta síró öcsémet és engem is. Soká nem mertem ki menni a házból. Az ablakban ülve néztem kifelé. Így láttam meg egy ottani fiút, aki integetett, hogy menjek hozzá. Lassan megbarátkoztunk. Tőle tanultam meg az első cseh szavakat. Ősszel pedig együtt kezdtünk iskolába járni. Első osztályba.
Közeledett a karácsony. Ezt abból sejtettem, hogy iskolából hazafelé menet egyre több embert láttam fenyőfát vinni. Miért viszik?- kérdeztem magamban. Hisz a Jézus hozza a karácsonyfát a jó gyerekeknek. Így mondták a szüleim. És bizony, hozott nekünk is. Volt rá öröm! Gyönyörű, csillogó karácsonyfa! Kis öcsém szemei csillogtak. Édesapám karján ülve, két kézzel nyúlt a karácsonyfa felé, kis híján lerántotta az asztalról.
Amikor a vacsora előtt elkezdtünk közösen imádkozni, édesanyám zokogni kezdett. Nagyszüleim a könnyeiket törölgették. Nem értettem, miért sírnak. Hisz karácsony van! Örülni kell!
Ma már értem, régen tudom, akkor azok a könnyek az öröm és a fájdalom könnyei voltak egyszerre. Mert drága, jó szüleim, nagyszüleim ott, a hontalanságban, ha nehezen is, de megpróbáltak boldog karácsonyt varázsolni legalább nekünk, gyermekeknek…
Ez 1947 Karácsonyán történt Moravská Třebován, 9 kilométerre a Mirovi börtöntől ahol gróf Esterházy János, majd már halálra ítélten, töltötte éveit…
Ezen a környéken több tardoskeddi család volt deportálva. Tudtunk egymásról, tartottuk a kapcsolatot. Vasárnaponként a város templomában találkoztunk. A pap megengedte, hogy a cseh szentmise végén magyarul imádkozhatunk és énekelhetünk. Azt azonban nem tudhattuk, hogy Mirov börtönében lesz egy magyar, akit halálra ítéltek. Köztiszteletben élő nemes, szerető férj, édesapa, parlamenti képviselő, aki a nemzetének a javát akarja, gróf Esterházy János. Ő sem tudhatta, hogy Mirov közelében több magyar család ünnepli a szent Karácsonyt. Mind ez hosszú évek után derült ki, amikor a politikai viszonyok megváltoztak.
Így vált lehetővé, hogy egy nemes gondolat mégiscsak megvalósult. Gróf Esterházy János földi maradványaiból valami hazajött a Zobor alá, ahova Ő vágyott. Isten segítségével nemrég elindult egy nemes buzgóság ezen a helyen: rendszeres kitartó ima Gróf Esterházy János boldoggá avatásáért. Orenus!
A Jóisten áldja meg azokat, akik azt a nemes tevékenységet elindították. A Jóisten hallgassa meg azokat, akik ezen a helyen kitartóan imádkoznak!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
