Dr. Cserháti Ferenc szentbeszéde

✠ Cserháti Ferenc

Nagyböjt 2. vasárnapja / A

Szentmise Esterházy János boldoggá avatásáért és koszorúzás a Szép utcai Esterházy-emléktáblánál, Budapest, Belvárosi Ferences templom,

2020. március 7.

Olvasmány: Ter 12, 1–4a;

Szentlecke: 2 Tim 1, 8b–10;

Evangélium: Mt 17, 1–9.

Bevezető a szentmise kezdetén

Esterházy János boldoggá avatásáért imádkozunk, a szentmise után pedig meg­koszorúzzuk az Esterházy-emléktáblát a közeli Szép utcában. Fejet hajtunk egy igazi nemes lélek előtt. A keresztény helytállás és emberszeretet hős példáját tiszteljük benne, akinek Isten megengedte, hogy a szenvedő és végsőkig szerető Krisztus képét öltse magára, és Vele együtt győzedelmeskedjék az emberi gyű­lölködés és az alvilági gonoszság felett. Az Istenben bízott, és ez az Isten-hit túl­világi fénybe emelte. Börtöntársai, és akik őt valóban ismerték, egyhangúan szentnek kiáltották. Halála után egy nagyszombati pap nem tudta kiejteni nevét az érte végzett szentmise mementójában, mert rendkívüli módon úgy érezte, hogy „inkább az ártatlanul megkínzott és agyongyötört halott közbenjárását kel­lene kérnie, mint sem hogy érte imádkozzon”. Újlakon az összesereglett gyászo­lók ugyancsak ezt mondogatták, amikor az első szentmisét tartották önfeláldozó honfitársuk és egykori kenyéradó gazdájuk lelki üdvéért: „nem érte kell imád­koznunk, hanem hozzá” (vö. Molnár Imre, Kegyelem életfogytig, METEM, Budapest, 2011, 113-114. o., illetve 108. o.).

A szentmisét, mint mindig, most is rövid önvizsgálattal kezdjük. E magunkba szállás néhány pillanata alatt esetleg arra is felfigyelhetünk, hogy legtöbbször a földiekbe vetjük bizalmunkat, és csak nagy ritkán merünk ráhagyatkozni a gond­viselő Istenre, amint erről még a szentmise olvasmányaiban és a szentbeszédben is hallhatunk. — Most előbb vizsgáljuk meg…

Szentbeszéd

Őt hallgassátok

Mt 17, 5

Ábrahám történetét sokan ismerjük. Az imént ebből olvastunk egy szakaszt. Hallhattuk, hogy Ábrahám, a zsidó nép ősatyja, minden feltétel nélkül és rendít­hetetlen bizalommal hagyatkozott az életünket kormányzó gondviselő Istenre. Parancsára azonnal és bátran vállalta a teljes ismeretlenségbe és bizonytalanság­ba vezető utat. Ez neki se mehetett könnyen, hiszen a Szentírásból tudjuk, hogy előkelő gazdag ember hírében állt, és mindene megvolt. Széles legelőkkel és nagy juhnyájjal rendelkezett. Házában sok szolgát foglalkoztatott. A beláthatat­lan legelőkön kénye-kedve szerint terelgethette nyáját, háborítatlanul és megelé­gedetten élhetett egész háza népével. Háborútól sem kellett tartania. Szülőföld­jén béke honolt. Bizakodva és nyugodtan várhatta a békés jövendőt. És ekkor éri a váratlan hír. Isten egy teljesen új jövőt, ismeretlen és idegen földet ígér neki. Kiszólítja hazájából és teljesen új utakra tereli. Ábrahám nem tétovázik, azonnal cselekszik, engedelmeskedik Istennek. Felkerekedik egész háza népével, és bi­za­lommal követi az isteni Gondviselés kifürkészhetetlennek tűnő, titokzatos és ismeretlenbe vezető útját. Isten szólította és Ábrahám engedelmeskedett. Nem törődött önmagával, sem ismeretlen jövője bizonytalanságával. Istenre hagyat­kozott és követte utasításait.

Ugyanígy, az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom példaképeivel találkoztunk a mai szentmise evangéliumban is. Péter, Jakab és János Urunk közelében olyan szilárd hitre tett szert, amelyet többé sem Jézus csúfos halála, sem a kegyetlen üldöztetések nem voltak képesek megingatni bennük. Urunk színeváltozása a Tá­bor hegyen, majd megdicsőülése Jeruzsálemben olyan erőt adott nekik, amellyel később készségesen vállalták a szenvedéseket Krisztusért, az üldözteté­sek ellenére is hirdették és életük árán is tanúsították a feltámadás örömhírét a Föld végső határáig.

Ábrahám óta eltelt több ezer év. Az apostolok tanúsága is mintegy kétezer esz­tendős. Történetüket mégis okulásunkra írták meg; azok tanítása mindmáig idő­szerű; Isten Igéje ismételten visszhangra talál az emberi szívekben.

Így volt ez Esterházy János életében is. A rettenetes megpróbáltatások között is felismerte Isten akaratát, Istenre hagyatkozott, kezébe tette sorsát és mindvégig követte isteni Mesterét.

Egy ilyen rövidke kis elmélkedésben természetesen csak utalni tudok Gondvise­lésbe vetett bizalmának jeleire. Levelek, feljegyzések és szemtanúk sokasága ta­nú­sítja rendíthetetlen hitét és bizalmát Istenben. Hitvallását már a második vi­lágháború kitörésének idején megfogalmazta, amikor utolsó üzenetét küldte szü­lőföldje népéhez, a felvidéki magyaroknak: „Egyet kérek tőletek: szívünk, lel­künk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus Urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem. Ápoljuk, őrizzük ezt, mert ez az egyet­len pozitív érték, amelyet senki el nem vehet, és amelynek varázslatos ereje átse­gít a legnehezebb megpróbáltatásokon is” (Molnár Imre, Esterházy János hő­si­es hitvallása, kézirat, 2. o.). Akkor talán még alig sejthette, hogy éppen neki lesz leg­nagyobb szüksége a krisztusi hit varázslatos erejére a rá váró legnehe­zebb megpróbáltatásokban.

Pár év múlva mindenétől megfosztották, koholt vádak alapján ártatlanul elítélték és elhurcolták. Hitét azonban a szovjet gulag poklai­ban is megőrizte, sőt még itt is annyit imádkozott, hogy még orosz őrei is papnak, bátyuskának tartották, mert nem tudták megérteni, hogy valaki ennyit imádkozzon, ha nem pap (vö. Molnár Imre, Kegyelem életfogytig, 49. o.). Hazatérve, az itthoni kommunista diktátorok börtöneiben folytatódott iszonyatos Kálváriája. A pozsonyi járványkórházból írta Lujza nővérének: „A háború vége felé, körülbelül amikor a pesti ostrom kezdődött, akkor kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Isten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy Őt megtisztulva kö­vethessem. És mivel ezt kértem, ezért imádkoztam, mikor az oroszok elszállí­tottak, és aztán később is, teljesen nyugodt voltam – és mikor már úgy éreztem, hogy helyzetem nagyon nehéz – egyszerűen azt mondtam magamnak, hogy nem szabad kétségbe esni, hanem örülni kell, mert az Úr Jézus meghallgatta kérése­met” (Molnár Imre, Esterházy János hősies hitvallása, kézirat, 4. o.).

Töretlen hitét és hősies keresztény helytállását a rettenetes szenvedések között is megőrizte, és azt mindvégig a „legjobb orvosságból”, a börtönbe becsempészett „morzsák”-ból, az Eucharisztiából, a titokban végzett szentáldozásokból erősí­tette és táplálta. A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongreszus előkészületeinek e napjaiban ki kell emelnem, hogy Esterházy János a börtönben is az Oltáriszentség őre és hordozója – mondhatom: szentségtartója volt. A szülőfaluja, Nyitraújlak plébánosától helység plébánosától kapott Oltáriszentséget kétszersültbe sütve csempészték be neki a börtönbe, hogy legnagyobb óhajának megfelelően, ott is az Úrral lehessen és szentáldozáshoz járulhasson. „A kenyérbe kevert ostyát állandóan magánál tartotta, s ha a cellában társai trágárul beszéltek, ha tehette inkább kivonult vele a folyosóra” (vö. Molnár Imre, Kegyelem életfogytig, 62., 74., főleg 89., aztán 99., 103., 106. o.).

Élete végéhez közeledve, a lipótvári kommunista börtönben, amelyet a foglyok egyszerűen a „pokol kapujának” neveztek, maga vallotta be nővérének: „Min­denkinek példát adok a reménységre, hisz az orvostudomány vélekedése ellenére még mindig élek” (Molnár Imre, Kegyelem életfogytig, 96.o.). Utolsó napjainak szemtanúja, egy orvos személyes tanúsága szerint: Esterházy János, aki rabtársai szemében már a gulagon „a magyarság szenvedő Krisztusává magasztosult” (Hetényi József, uo., 159. o.), amint életében, úgy most halálos ágyán is teljesen „átadta magát Isten akaratának” (Molnár Imre, Esterházy János hősies hitvallá­sa, kézirat, 11. o.).

Nagyböjt a magunkba szállás szent ideje. Arra bátorít, hogy merjünk Istenre ha­gyatkozni, merjünk Krisztus Urunk szavára hallgatni, és merjünk az Ő útjára lép­ni. Ezt tette Ábrahám, ezt tették a tanítványok és ezt tették a többi hithősök is a kereszténység történelme során. Isten erejére támaszkodva, „vállalták a szenve­déseket az evangéliumért”, és meghozták a hit áldozatát, hogy aztán felragyogjon számukra az új és örök élet Jézus Krisztusban (vö. Szentlecke, 2 Tim 1, 8b-10). □